A következő sorozat eredetileg a Kalocsai Néplapban jelent meg 10 egymást követő részben. A szerző szíves engedélyével mi is közreadjuk. A mai naptól kétnaponta, este hat órakor jön a következő rész.

Ha végignyargalunk a mögöttünk lévő ezer éveken, csupán nézőpont kérdése hogy felismerjük: az emberiség története egyben a hajózás története is. Mindez talán nem vág egybe a jó öreg Marx-i megállapítással mely szerint inkább az osztályharcoké, mindenesetre elgondolkodtató, hogy a történelem végeláthatatlan és néha alattomos zúgókkal, félelmetes zátonyokkal fenyegető folyamán, vagy éppen a sors ásító óceáni mélységei felett már a kezdetektől ott utazik az ember attól a pillanattól kezdve, hogy felkapaszkodott az első sodródó fatörzsre, nem is sejtve hogy ezzel az egyszerű mozdulattal megtette a döntő lépést egy véget nem érő úton. Mérföldkövei között ott találjuk a kezdetleges tutajokat, az égetéssel kivájt bödönhajókat, a papiruszhajókat, az eszkimó kajakokat, a kínai dzsunkákat, az egyiptomi, föníciai gályákat, krétai hosszúhajókat, görög trierákat és római libumákat, bizánci dromonokat, viking sárkányhajókat, angol galeonokat, a hansa hulkjait, Németalföld fleute-it, Kolumbusz karavelláit, a spanyol armada és Nelson hadihajóit, az első gőzhajókat, a páncélba öltözött csatahajókat, anyahajókat, tengeralattjárókat, városnyi luxus óceánjárókat, atomhajtású jégtörőket - még ez a hézagos felsorolás is oldalakat tölthetne meg. Az ember mindent elkövetett, hogy hajókat építsen - s legalább ugyanilyen igyekezet fűtötte, hogy elpusztítsa azokat. Milliónyi hajó pihen mindörökre eltemetve a tengerek és folyamok mélyén, ágyuktól szaggatva, aknáktól tépve, vagy pokoli viharok és jéghegyek áldozataiként. Némelyek sorsa legendává magasztosult, másokat az emlékezet mélye rejt el az utókor elől, még ma is megmagyarázhatatlan félelmek hordják rá a feledés homokját. Ez utóbbiak közül való a tragikus sorsú folyami gőzös a "Dömös". Végzetéről nem készült monstre film, mint a Titanic-ról, halottainak nevét nem hirdeti emlékoszlop, mint a Il. világháború elesett pilótáinak máltai obeliszkje. Ez az írás reménytelen kísérlet arra, hogy feltárja annak a majd fél évszázaddal ezelőtti végzetes nyári napnak előzményeit és történéseit, amelyet a háború utáni Magyarország legsúlyosabb hajókatasztrófájaként tartanak számon s mindmáig titkokkal terhes hallgatás övezi.

Célpont a Duna

Bármennyire is furcsa, a "Dömös" sorsa nem akkor dőlt el, amikor 1951. június 22-én délután 14.05-kor eloldották kötelékeit a fajszi hajóállomás stégjénél és elindult utolsó útjára. Végzetét s több tucatnyi társának balsorsát már 1943. január 14-én eldöntötték. Ekkor került ugyanis sor Casablancában Roosevelt és Churchill találkozójára, ahol sok egyéb mellett határozat született egy olyan tervről, amely célul tűzte ki az európai kontinensen még német megszállás alatt álló területeken a stratégiailag számottevő vasúti, közúti és vízi létesítmény elpusztítását. E gigantikus légi hadművelet nevét természetesen akkor még nem hozták nyilvánosságra, így az utókor legfeljebb később tűnődhet el azon, bizonyára nem volt véletlen, hogy a kissé cinikusan hangzó “Frantic Joe”, vagyis “Dühöngő Joe” nevet adták neki. A későbbi fejlemények bebizonyították, rászolgált nevére. Szinte vele egyidőben született meg két másik terv is: a “Tidelwave” (“Árhullám”) Ploesti és Giurgiu dunai olajkikötő elpusztítását irányozta elő, míg az ártatlan elnevezésű “Gardening”, vagyis “Kertészkedés” a Duna elaknásítását jelentette, amelyet a 205. angol Bomber Group pilótái és B-24 Liberátorai hajtottak végre.

Az akkor események résztvevői közül sokan meghaltak a bevetések során, a túlélők pedig idős emberek. Furcsa fintorai a sorsnak, hogy akik akkor a Liberátorok kormányánál ültek, elmondhatták, leírhatták visszaemlékezéseiket, de azokat a dunai hajósokat, akik felrobbantak hajóikkal, aknákat kutattak, roncsokat emeltek ki, soha nem mondhatták el, hogyan történt valójában, mint ahogy az elpusztultak nevét is a múlékony emlékezet őrzi csupán. Az a máltai obeliszk az ismeretlen sírban nyugvó szövetséges pilótákat gyászolja, a dunai hajósoknak legfeljebb Kallimakhosz görög költő verse állít örök emléket: “Ó, ki lehetsz, matróz? A homokba Leontkihosz ásta sírodat és zokogott, míg temetett. Idegen: a maga balsorsát gyászolta, hisz ő is a mindenség nyugtalan utasa, mint a vihar és a sirály“

A casablancai találkozón elhatározott Gardening hadművelet nem véletlenül választotta célpontjának a Dunát. A vízi országúton élénk háborús forgalom zajlott: csapatokat, hadianyagokat szállítottak s ennek megbénítása alapvető stratégiai feladat volt a szövetségesek számára. A Gardening sikerét az is elősegítette, hogy jellemző módon az 1941-ben kiadott Hajózási Légoltalmi Utasítás az ország légi-politikai helyzetét elemezve arra a következtetésre jutott, hogy, “Anglia, ha csak valamely közelebbi vonatkozásban nem tud repülőbázisokat telepíteni, nagy légiereje ellenére sem jelent veszélyes tényezőt, mert éppen a földrajzi helyzetből kifolyólag, bombasúllyal megterhelten nem tudja országunkat megközelíteni.”

A későbbi események tragikusan rácáfoltak az optimista véleményre. Az angolok már 1943. decemberében megkezdték a felderítő repüléseket Magyarország felett: dunai és tiszai kikötőket, rendező és teherpályaudvarokat, olajfinomítókat, gépgyárakat és repülőtereket fényképeztek s megkezdték a későbbi ingabombázások hadianyagának leszállítását az ukrán repülőterekre, kialakítva az inga két végpontját, Dél-Olaszországot és Ukrajnát.

De honnan szerezték meghökkentően pontos információikat a Dunáról? Mindmáig makacsul tartja magát az a legenda, hogy az angol aknarakó gépek legénységéhez jugoszláv vonalkormányosok is tartoztak, vagyis az éjszaka sötétjében suhanó gépek fedélzetén ők mutatták meg a pilótáknak a gázlós folyamszakaszokat. Bár hiteles források ezt nem támasztják alá, az a körülmény, hogy a gépek személyzete nem ritkán lengyel, angol, dél-afrikai legénységből állt, nem zárja ki ezt a feltételezést sem, azt pedig tényként fogadhatjuk el, hogy a Gardening kidolgozásában olyan szakemberek vehettek részt, akik mindenkinél jobban ismerték a Duna mederviszonyait.

1944. tavaszán minden készen állt a “kertészkedésre”. Az olaszországi repülőtereken felsorakoztak a feketére mázolt Liberátorok s csak a parancsra vártak, hogy elinduljanak a Duna fénylő szalagja felé, gyomrukban halálos aknaterhükkel. Április 8.-ról 9.-re virradó éjszaka holdtölte volt a magyar Közép-Duna szakaszon, a hatalmas folyam kékesen villózott a holdfényben. Különös éjszaka volt, a navigátorok álmukban sem kívánhatnak jobbat ennél.

Akkor éjjel kezdődött a Gardening.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.