VI. Az a rettenetes nap

1951. június 22-e egy közönséges nyári nap volt. Keresve sem találni olyan baljós előjelet, amely előrevetítette volna a tragédia árnyékát, sőt minden arra utalt, hogy nagyszerű élményben lesz része azoknak, akik aznap a "Dömössel" kívánták elérni úti céljukat. Verőfényes, meleg pénteki nap volt, mintha az Isten is hajóutazásra teremtette volna, ráadásul a Duna is legszebb arcát mutatta: két partján harsogó zöld lombruhába öltöztek az ártéri erdők, az átlagosabbnál magasabb nyár eleji vízállás pedig gondtalan és eseménytelen navigációt ígért Pákolicz Mihály hajóparancsnoknak, Farkasdi József, első kormányosnak és a személyzet többi tagjainak. Nem ez volt az első útjuk a "Dömössel" és számtalanszor megtették baj nélkül a Budapest Mohács - Budapest menetrendszerű járatot, úgy ismerték a folyót, mint a tenyerüket, akár becsukott szemmel is nekiindulhattak volna a tizennégy órás útnak. Előző nap déli 12-kor indultak a fővárosból és pontosan megérkeztek Mohácsra, másnap reggel pedig minden készen állt arra, hogy 10 órakor menetrend szerint elinduljanak. A kazánok felfűtve, a személyzet minden tagja a kijelölt helyén, a gépház csak a híd jelzésére várt, de a “Lassan előre” jel nem érkezett meg. Mint mindig, most is az utasokkal volt baj.

Schafer János matróz így emlékezett vissza ezekre a percekre:

“Nem indulhattunk menetrend szerint 10 órakor, mert egy iskolás gyermekcsoport érkezését és beszállását kellett megvárnunk. Mivel nem jöttek, elindultunk, de az állomáson meghagytuk, hogy jöjjenek utánunk Dunaszekcsőre autóbusszal és majd ott is felszállhatnak, megvárjuk majd őket. Oda sem jöttek, tehát mentünk tovább és már eléggé késésben voltunk...”

Később majd látni fogjuk, hogy a gyermek-motívum más szemtanúk visszaemlékezéseiben is előfordul majd - csak éppen ellenkező előjellel: többen állítják hogy mégiscsak voltak iskolás gyermekek a "Dömösön", persze az is lehet, hogy ezek a szemtanúk más csoportokra emlékeznek. Ugyanezt a bizonytalanságot tapasztalhatjuk, ha annak a kérdésnek eredünk nyomába, hányan is voltak tulajdonképpen a "Dömösön" a végzetes úton. Vannak, akik azt állítják, hogy öt- hatszázan, ennek viszont ellentmond Schafer János egykori matróz visszaemlékezése, aki pontosan emlékszik arra, hogy a fajszi beszállást követően az utaskönyvben ami a robbanást követően elveszett - 96 utast regisztráltak. Feltehetően ez utóbbi áll közelebb az igazsághoz, hiszen a "Dömös" nem tartozott az olyan nagy befogadó képességű hajók közé, mint a Szent István, a Deák Ferenc, vagy a Petőfi, amelyeken akár félezer ember is utazhatott egyszerre. Ugyanakkor viszont a "Dömös" befogadóképessége mintegy 200-250 fő lehetett, s egyes hírek szerint a hajót már a mohácsi indulásnál “megszállták” a pesti Nagyvásártelepre utazó kofák öblös kosaraikkal. Ne feledjük, pénteki nap volt a hétvége jó lehetőséget kínált a friss áruk eladására.

Más tanúk úgy emlékeznek, hogy a hajótest fedélzeti része alatt kialakított kabinokban kaptak helyet az iskolás gyerekek, sőt látni is vélték őket.

Mindeközben ne feledjük, hogy a menetrendszerű hajó nem csak kirándulókat és kofákat szállított, hanem ebben a korban napi közlekedési eszköz is volt a Duna partján fekvő községek lakóinak. Vonat csak Dunapatajig, illetve Kalocsáig járt s bár ebben az időben már tervezőasztalon feküdt a dunapataji szárnyvonal Bajáig történő meg hosszabbításának elképzelése, sőt hamarosan megindultak a munkálatok is egyik napról a másikra abbahagyták, még évek múltán is furcsa torzóként találkozhattunk Ordas, Géderlak, Uszód határában szinte falanszterbe illő vasúti hidakkal a búzatáblákban... Az úgynevezett vasútpótló buszjáratok Bebrits miniszter rendeletére csak jóval később indultak be Pataj és Kalocsa között, addig viszont nagyon sokan vették igénybe a kissé lassú, de megbízható hajót rövidebb távolságokra is. Azt írtuk: “megbízható” amennyiben naponta jött és ment, a pontosság viszont nem különösebben volt jellemző, hiszen újkrumpliszezon, vagy más termény dömpingjének idején néha órákat késett.

Miskei Orsolya nagyapjától, néhai Gajdosi Jenő tanár úrtól ismeri a "Dömös" tragédiájának néhány részletét, aki abban az időben Fajszon lakott.

“Nagyapám, aki a szerencsés túlélők között lehetett, minden nyáron elmesélte nekem megmenekülése történetét. 1951-ben a Szegedi Tanárképző Főiskolán tanult matematika- fizika szakon. Matematika vizsgája előtt egyik barátjával, Baksa Lajossal még át akarta venni a tételeket. Tanulótársa azonban nem Fajszon, hanem Uszódon lakott ahova leggyorsabban hajón tudott átmenni hozzá a rossz buszközlekedés miatt. Úgy tervezte, hogy hét éves kisfiát is elviszi az útra, mondván, hadd kiránduljon a gyerek is egyet. A hajó indulása azonban éppen a gyerek ebéd utáni alvásidejére esett és nem volt szíve felébreszteni, ezért úgy döntött, inkább máskor viszi majd el. Ráadásul majdnem lekéste a hajót, olyannyira, hogy a jegyet az állomásfőnök vitte utána a hajóra.”

Az a jegy az utolsó volt azon a napon, amit a fajszi hajóállomáson kiadtak. Jellegtelen, csúnyácska papírdarab közepén az érvénytelenítő lyukasztással. Nagynehezen, de kisilabizálható rajta a Fajsz-Dusnok (a két községnek egy hajóállomása volt.), és a MESZHART felirat. Alig kivehetően, szálkás kézírással szerepel rajta a dátum (1951. jún. 22.) de arra nincs elfogadható bizonyíték, hogy azt a hajóállomás személyzete írta volna rá a kiadásakor, vagy pedig később került rá a jegyre. A kézírást illetően mindenesetre inkább az első variáció az elfogadhatóbb abban az időben ugyanis ilyen kis állomásokon nem nagyon használtak dátumbélyegzőt az ún. “kéregjegyen”, inkább kézzel aktualizáltak a gyakoribb viszonylatokat, a hajó “vitorlás matróza” - aki felszálláskor ellenőrizte a jegyeket egy, a vonatkalauzok által is használt lyukasztóval érvénytelenítette. Gajdosi Jenő akkor még nem sejtette, hogy ezt a kis Papírdarabot évtizedeken át őrizgeti majd, mint egy olyan tárgyi emléket, amely élete legnagyobb kalandjára emlékezteti. Halála után is becses relikvia maradt Miskei Sándor családjában.

Egy másik utas, Lánycsóki Hajnalka Kalocsára megy nagynénjéhez ezen a napon, vállán a nővérétől kölcsönkért kulikabáttal, amely nem látszik igazából célirányos viseletnek a szikrázó napsütésben, de végső soron élete megmentője lesz majd. A vitorlás csillogó lyukasztójával csattogtat, aztán bevonják a hidat. "Dömös" nekifordítja orrát a fősodornak.

 

“A hajó lapátkerekes gőzös. A középen a kiszélesedő test hossztengelyét a centrumában keresztezi a két végén küllőszerűen kiágazó lapátkoszorúval felszerelt tengely. A hajóteknő közepét foglalja el az olajtól csillogó hatalmas hajtógép, kettős, gőzhengerével, óriási lendkerekével. Az ember szolgálatába kényszeríttet természeti erő félelmes lenyűgözően szuggesztív, plasztikus megjelenése mindig kedvelt látványosság az utasoknak. Hajnalka miután kigyönyörködte magát a lassan visszafelé úszó smaragdszínű vidék látványában, a gépház felé indul. Megcsodálja a köreiket monoton következetességgel rovó hatalmas himbák mozgását. Ekkor szólítja meg őt a folyosón végigmenő tiszt. A kék uniformisú hölgy - a nők egyenjogúsításának csodálatos vívmányaként Magyarország első hajóstiszje - jóindulatúan rászól a szövetkabátban bámészkodó kislányra. A gépek pokoli meleget árasztanak, vagy vesse le a kabátját, vagy menjen már ki a szellősebb fedélzetre Hajni ez utóbbi lehetőséget választja, a hajó orrába megy a záróláncig, amely az előfedélzet csörlőitől és horgonyától tartja távol az utasokat. A hajó ekkor változtat irányt. A hajóorr kabinablakaiból gyermekkarok nyúlnak a felfreccsenő tajték után...” - idézi fel a tragédia előtti pillanatokat dr. Dániel József nagyszerű írása a bajai kiadású Honpolgár” című lap 1991. június 11.-i számában.

Hogy a fedélzet fölé magasodó hajóhídon eközben milyen párbeszéd zajlik a hajó parancsnoka és az első kormányos között, teljességgel kideríthetetlen. A döntés, hogy nem a kijelölt hajózóúton folytatják tovább, hanem lerövidítik az előttük lévő folyókanyarulatot, nyilván a parancsnoktól származott és feltehetően amiatt, hogy a vízállás mindezt lehetővé tette. Ne feledjük, a hajó már jelentős késésben volt és még hosszú volt az út Budapestig. A kormányos határozott mozdulattal megragadta a kormánykerék küllőjét és a hatalmas monstrum lassan, de engedékenyen balra fordult, a túlsó part irányába. Másodpercek választják el végzetétől. Az utasok nevetgélnek, van aki kosarából falatozik, mások cigarettáznak, a korlátnak dőlve beszélgetnek, az alsó szint kabinjaiban kis gyermekek alszanak. Álmuk édes lehet, a lusta folyó, a monoton remegés elringatta őket. Közülük sokan, nagyon sokan nem is sejtik, hogy életük végső pillanatait élik, hogy az elkövetkező néhány perc az iszonyatot szabadítja rájuk.

Eljött a végzet ideje.

(Folytatása következik!)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.