IX. Rémület a parton

A detonáció moraja végighullámzott a békés, napsütötte tájon, áthömpölygött a védgáton, aztán néhány pillanatra süket csend támadt. Hosszú másodpercek telnek el, mi a víz felől Felhallatszottak az első sikolyok, a segélykiáltások. A faluban mintha megérezték volna, hogy valami nagyon nagy baj történt, mert a közelebb lakók szinte ösztönösen rohantak a közeli partra. Miskei Orsolya, a néhai Gajdosi Jenő unokája így hallotta nagyapjáról a robbanás utáni percek történetét:

“A nagy robaj hallatára a faluban is kitört a pánik s szinte az egész falu kitódult a Dunapartra. Nagymamámnak egy Aranka nevű cigányasszony hozta a hírt, akinek lánya és annak vőlegénye is a hajón volt. Kifelé menet nagyanyám abban reménykedett, hogy férje lekéste a hajót s nem esett áldozatul a nagy szerencsétlenségnek. Amikor megtudta, hogy nagyapámnak mégis sikerült szinte az utolsó pillanatban felmennie a hajóra, már csak azzal vigasztalhatta magát, hogy a kisfiuk nem ment vele, így még van esélye az életben maradásra.

A környékről érkező mentőalakulatok ekkorra már megkezdték a munkálatokat. Nagyanyámra idegőrlő percek vártak, többször végigjárta a fajszi partot, de férjét sem elve, sem holtan nem találta. Megkérte az egyik mentőbrigádot, hogy vigye át a túlsó partra, de olyan rossz lelkiállapotban volt, hogy azok megtagadták a kérését mert attól féltek, hogy ha meglátja férjét a vízben, képes lesz utána ugrani. Nagyanyám azonban csökönyös asszony volt, nem hagyta ennyiben a dolgot. Elment édesapjáért és annak kíséretében csónakkal átmentek a túloldalra, ahol a mentőalakulatok között megtalálta nagyapámat, aki később elmesélte, hogy még a nadrágja sem lett vizes a szerencsétlenség során. Rengeteg ember meghalt a robbanáskor, köztük a már említett Aranka nevű cigányasszony lánya és vőjelöltje, akik éppen az esküvői ruháért mentek volna Budapestre. Az áldozatok között volt egy másik fiatal házaspár is, akik pár hónapos kisbabájukkal indultak útnak. A kisbaba csodával határos módon életben maradt, de mózeskosarát állítólag Sükösdnél fogták ki a Dunából... ’

Bár a visszaemlékezések több ponton eltérnek egymástól, egy valami bizonyos: a mentés szinte a robbanás elültével megkezdődött. Néhányan úgy emlékeznek, hogy legelőször a parton horgászó helybéliek indultak csónakjaikkal a bajbajutottak segítségére, mások úgy tudják, hogy a révészek. Ez persze nem igazi ellentmondás hiszen kinek jutott volna eszébe megfigyelni az alkalmi mentőcsapatok tagjainak eredeti foglalatosságát. Legelőször egy idős bácsika (ugyan, ki lehetett az?) érkezik a roncs közelébe, pedig ladikja másra se jó, mint a partról való horgászatra, hiszen minden eresztékén alattomosan szivárog a víz. Mégis nekivág a széles folyamnak, dacolva az életét fenyegető veszélyekkel. Egy terhes asszonyt és régi ismerősünket Lánycsóki Hajnalkát emeli ki a vízből, aki remegve az átélt szörnyűségektől, szinte eszelősen meregeti ki a vizet a veszélyesen megtelő csónakból, mígnem a lélekvesztő eléri a túlpart menedékét. Vízi járművekkel telik meg a folyam tükre, egymás után teszik partra a megmentett embereket. Motorcsónak is feltűnik, a közelben gyakorlatozó katonák érkeznek “rocsójukkal”, azonnal kikötnek a roncsnál, de már nem találnak túlélőt, így nem marad más dolguk, mint kihalászni a vízen úszó poggyászok egy részét.
 

A parton összegyűlt túlélők között sok a sebesült így rengeteg dolga akad a Kalocsáról motorcsónakkal érkező tisztiorvosnak. Kockacukorra csepegtetett orvosságot oszt a remegő embereknek és a kiosztott adagok számbavételéből tudjuk, hogy ez a csoport harminckilenc túlélőből állt, akiket mentőautók szállítottak a szekszárdi kórházba. Lánycsóki Hajnalkát az orvos csónakjával a fajszi partra vitték, majd egy alkalmi autó Bajára szállította ahol a szomszédjukban lakó dr. Szász Imre - akkoriban jó nevű bajai gyermek gyógyász - egy hét alatt olyan állapotba hozza, hogy megszűnnek gyakori eszméletvesztési rohamai. Ekkor viszont polgári ruhás nyomozók, feltehetően a hírhedt ÁVH emberei jelennek meg nála hogy töviről-hegyire kifaggassák a fiatal lányt. Szász doktor igen erélyes fellépésének köszönhetően a kopók végre megértik, hogy a lány nincs kihallgatható állapotban így egy ideig békén hagyják. De nem sokáig. Hosszú ideig bombázzák kérdéseikkel a kislányt, aztán amikor megtudták amit akartak még megfenyegetik a baleset utáni sokkból alig felépült gyereklányt: “... megígértették velem hogy amit nekik elmondtam a balesettel kapcsolatban, azt soha senkinek nem mondom el, egyáltalán nem beszélek a hajóról senkinek, mert különben édesanyám fogja megbánni...” Ugyan, hány emberrel ígértették meg az életfogytig tartó hallgatást Péter Gábor pribékjei? Hogy hatásos volt a megfélemlítés, az biztos: közel fél évszázada a tragédiának, de még ma is sokan inkább a hallgatást választják, ha a "Dömös" szóba kerül. Vajon mi szükség volt akkor erre az “omertára”? Talán Schafer János matróz megjegyzése a kulcs hozzá: “...akkoriban az volt a hivatalos álláspont, hogy a Duna teljesen aknamentes és ez nem lehetett akna...” vagyis csak arról lehetett hivatalosan szó, hogy ami a "Dömössel" történt, az az “ellenség műve”, szabotázs a javából. Ne feledjük: a koncepciós perek idejét éljük, milyen jó kis forgatókönyvet lehetett összeütni a szerencsétlen hajó katasztrófájából az ÁVH boszorkánykonyháján.

Bár 1951-ben igencsak ellenőrzött volt a tömegkommunikáció és kezdetleges a híradástechnika, a tragédia híre szinte azonnal megérkezett Kalocsára is. Kovács Róbert nyugdíjas igazgató tizenkilenc éves volt akkoriban és azon a napon biciklijével éppen a postára ment amikor ott meghallotta a robbanás hírét. Már nem emlékszik pontosan hány óra lehetett, de délután három felé járt így felpattant a kerékpárra és nekiindult a meszesi útnak, majd a védgáton Fajsz felé vette az irányt. Jó tempóban haladt s amikor megközelítette a helyszínt, azt látta hogy a töltés koronáján legalább harminc ember álldogál és figyeli a gát oldalában zajló eseményeket, a sebesültek ellátását.

“Amikor lepillantottam a vízre, már csak a hajó kiálló kéményét és orr-részét láttam, de már nem voltak rajta emberek, valószínűleg akkorra már befejeződött az élők kimentése. Arra is emlékszem, hogy egy egyenruhás férfi - nem tudom, katona volt-e, vagy rendőr - senkit sem engedett a part közelébe. Kérdezősködtem a mellettem állóktól, mi történt de csak annyit mondtak, hogy felrobbant egy hajó, s nem tudják mitől. Közben pedig a partról folyamatosan szállították el a sebesülteket. Felzaklatva, nagyon vegyes érzelmekkel eltelve és nyugtalanul kerekeztem haza és felmerült bennem, hogy halottak is vannak és mert én is utaztam a "Dömössel" korábban átvillant az agyamon, hogy azok a csodálatos, hatalmas, olajszagú, gépek most víz alatt vannak... ’

A fajsziak közül többen is úgy emlékeztek erre a rettenetes napra, hogy a faluban rengeteg halottat terítettek ki a szükség hullaházban, legtöbbjét szinte a felismerhetetlenségig összeroncsolta a robbanás, a gyűrődő fémek, az egymásra zuhanó gépek, oszlopok.

Abban sincs semmi különleges, inkább az emberi lélek sajátja, hogy felnagyítja a megélt tragédiát. Bár a "Dömös" katasztrófája minden nagyítás ellenére iszonyú, néhány túlélő vallomásában mégis újabb, szinte hihetetlen dimenziók nyílnak. Van, aki arról írt visszaemlékezésében, hogy a bajai hídnál hálót feszítettek ki, amelynek az volt a funkciója, hogy megakadályozza a holttestek továbbsodródását, sőt arról is említést tesz hogy Baján stráfkocsikkal szállították a koporsókat és az emberek négyszáz halottról beszéltek...

Rémület és döbbenet szorított vasmarkába mindenkit s még ma is alig engedi el a lelkeket.

(Folytatása következik!)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.