IV. Hajózni muszáj

A “Gardening” iszonyú pusztítást végzett a dunai nemzetek hajóállományában. Korábban már utaltunk arra, hogy 1944. tavaszától késő őszig angol adatok szerint a Royal Air Force Liberátorai és Wellingtonjai 1382 darab különféle típusjelű Mark aknát telepítettek a folyam medrébe s az akció már a kezdetektől fogva igen eredményes volt. Az igazi veszteségeket azonban csak a háború befejeztével sikerült felmérni s a pusztulás mértéke megdöbbentő volt: míg 1944. januárjában a MFTR-nek - vagy ahogy becézték, a “Mefternek” - összesen 346 darab üzemképes úszóegysége volt, egy 1945. márciusi kimutatás szerint mindössze 4 darab uszály és 2 személyhajó maradt Magyarországon. A nyugatra menekült 255 hajóegység közül 48 elsüllyedt, a többi pedig amerikai és orosz ellenőrzés alá került Ausztriában. Egyes adatok szerint a dunai hajózási vállalatok összes veszteségét 5-600 úszóegységre lehet becsülni, ebből 200 végzetét okozták a víziaknák.

A rómaiak szerint “Navigare necesse est” - vagyis hajózni muszáj s ez a több évezredes kényszer. Természetesen a háború kábulatából ébredező ország elemi igényei azt követelték, hogy a medret mielőbb s a lehető legalaposabban megtisztítsák a hajózást akadályozó, elsüllyedt roncsoktól. A kiemelési munkálatok már 1945 tavaszán megkezdődtek a folyó magyar szakaszán, de kaotikus állapotok között: a tulajdonjog teljes figyelmen kívül hagyásával, összehangolatlanul végezték a munkát hajózási vállalkozók, orosz katonai egységek és jugoszlávok, így aztán a magyar Hajózási Szakosztály a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz fordult a helyzet tisztázására. A választól aligha lettek okosabbak. Trajnyin ellentengernagy röviden közölte, hogy “az egykori tulajdonosok hajóikat kiemelhetik, üzembe helyezhetik...”

A kiemelési munkák döntő részét 1945.-50. között végezték. Kezdetben csak 4-5 emelőcsoport működött, de 1946.-47.-ben már tizenöt csoportban négyszázan “takarították” a Dunát. Különösen az 1947-es őszi, hosszan tartó, rendkívül alacsony (Budapest mínusz 49 cm) vízállás volt a segítségükre. Volt, amikor egyszerű iszaptalanítással, lékeltömítéssel már úszóképessé tudták tenni a roncsot, ám akadt olyan is, amellyel hónapokon át birkóztak. Közéjük tartozott a Dunaszentbenedeknél elsüllyedt “Rákos” gőzös, amelynek kiemelését augusztus 22-én kezdték meg, de csak december 17-én sikerült az emelőtagok között Pestre szállítani a farán aknától sérült hajót. Ma már nehéz elképzelni, miféle szerkezet volt ez az emelőtag: két uszályra több száz tonna teherbírásra méretezett hídszerkezetet építettek és az erre felszerelt csigarendszer és emelőorsók segítségével húzták fel a mélyből a roncsot. Később aztán úszódaruk is bekapcsolódtak az aknák áldozatául esett hajók megmentésébe.

Pásztói József hajóparancsnok így emlékszik a “Komárom” gőzös kiemelésére:

“Mivel a gőzös nem fért volna az emelőtagok közé, a búvár először mind a két kerékdobot lerobbantotta s csak ezt követően engedhettük rá az emelőtagot a hajóra. Néhány kellemetlen pillanat is akadt, de szerencsére csak a munkák befejezésénél. Gugorázás (=csörlőzés) közben hirtelen üres lett a kötél és valamiben elakadt a mederben, rászedésnél pedig egy aknát emelt ki. Olyan volt, mint a fürdőszobában a hengeres vízmelegítő. Kibójáztuk a helyét és később jöttek a tűzszerészek...”

A kezdeti nekibuzdulást hosszú szünet követte, 1950.-51.-ben alig folyt kiemelési munka a Dunán, majd 1954-ben újból teljes intenzitással nekifogtak. Az utolsó emelési munkák egyike volt az Érsekcsanádnál elsüllyedt “Ruthof” kiemelése 1956.-57.-ben. A szerencsétlenül járt hajót átkeresztelték, névadóul, a tragédia helyszínéül szolgáló észak-bácskai falut választották. Sok társával ellentétben, melyeknek osztályrészéül a lebontás, beolvasztás és az örök feledés jutott, az “Érsekcsanád” ma Regensburgban hajómúzeumként idézi azokat a vészterhes időket, amikor lángolt a Duna.

Ha az ember eltűnődik, milyen kép tárulna elé, ha valami csoda folytán egy rövid időre eltűnne a víz a Dunából, rendszerint felgyújtja a képzeletét a történelem, s úgy képzeli: amiként a tengerek, óceánok mélyén korhadó, rozsdásodó hajóroncsok őrzik titkukat, talán a Duna is tartogat efféléket, a fel nem robbant aknákról nem is beszélve. A hajósok többsége szerint ettől már nem kell tartanunk, szerintük a folyam medre mára víz nélkül puszta sivatag képét mutatná. De ki merné letenni a nagyesküt, hogy csak a több száz kilométeres magyar szakaszon, a kavicsos-homokos meder alján nem lapul valahol az ottfelejtett halál? Mindmáig furcsa dolgokat emelnek ki a kotróhajók forgó kanalai, a sóderkitermelők órákig tudnának erről beszélni. Római kori cserépdarabokra, agyagból égetett törökkori pipákra, rozsdamarta kardokra bukkannak, s néha megérezzük a háború hideg leheletét is, amikor egy-egy tüzérségi gránát kerül elő a kitermelt sóderből, mint legutóbb Kalocsán és Dunapatajon is előfordult.

Bármennyire is szeretnénk, sohasem érezhetjük magunkat tökéletes biztonságban. Még ha túl is tesszük magunkat azon a kellemetlen érzésen, ami akkor fog el bennünket, ha átrágjuk a Gardening-gel kapcsolatos statisztikai adatokat, nem feledhetjük el, hogy ha Dunába telepített 1382 darab akna számából kivonjuk a hajók alatt felrobbant és az aknamentesítések során hatástalanított szerkezetek meglehetős bizonytalansággal megállapított számát, akkor csak egyetlen kérdésre kellene megtalálnunk a helyes és megnyugtató választ: mi lett a különbséggel?

A Duna némán hömpölyög. Tudja, amit tud. Választ tőle nem kapunk.

(Folytatása következik!)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.