III. VasaIják a Dunát

A brit Királyi Légierő fokozódó aktivitása, az elszenvedett súlyos hajóveszteségek nyomán rövidesen felébredt kábultságából a védelem is és német haditengerészeti irányítással 1994. április 20.-án létrehozták az MRDD-t, vagyis a Minenraumdienst Donau-t, a Dunai Aknaszedő Szolgálatot, amely a magyar folyami erőkkel közösen végezte a folyam aknamentesítését. Német precizitással háromfős csoportot alakítottak: A felső-dunai Bécstől Linzig, a közép-dunai Budapesttől Pancsováig, az al-dunai pedig Ruszéig tevékenykedett, de ezen kívül több alcsoportban végezték veszélyes munkájukat, amit az is jelez, hogy a 49 aknaszedő hajóból 13 robbant fel a víziaknákon. Érdekesség, hogy a sokféle nemzetiségű hajó között még egy görög is akadt: Kronosz VIII néven, az al-dunai szakaszon szolgált.

Nagy lendületet adott az aknakutatásnak és mentesítésnek, amikor 1944. nyarán végre lehetőség volt aprólékosan megvizsgálni, valójában milyen ellenség ellen harcolnak. Ezen a nyáron ugyanis rendkívül alacsony volt a Duna vízállása, így a magyar folyamőrség könnyebben megtalálta a rossz helyre dobott “uborkákat”. Az angolok méretük, súlyuk és működési elvük szerint Mark I, II, III ... stb. jelzésű aknákat telepítettek, amelyek típusuktól függően a felette elhaladó hajótest által előidézett mágneses erőtér változása folytán, vagy pedig a hajó által előidézett zaj hatására aktiválták gyújtószerkezetüket. Az időzítő-számláló szerkezettel ellátott típusok - később ezekről esik még szó - 5-10 másodperces késleltetéssel, rendszerint a hajó derekánál robbantak, valósággal “kibelezve” a gépházat és a kazánházat, de gyakran előfordult, hogy a vontatóhajó mögött lévő uszályok alatt léptek működésbe.

Egy aknakutató hajó parancsnoka Palágyi Mihály így emlékszik vissza a különféle módszerekre:

“Egy generátor adta az áramot az aknarobbantó mágneses “szivarra”, amely egy 150-200 méteres kötélre volt felcsatolva. Eleinte a németek kísérleteztek az úgynevezett ‘Seekuh’-val (‘tengeri tehén’), amikor is egy akkumulátorokkal megtöltött bárkát kellett vontatni. Volt még robbantó repülőgép is, amelyet mi csak “Mausi”-nak hívtunk.

A hajó jobb oldalára fel volt szerelve egy zajkeltő generátor, amelyet menetben a víz áramlása működtetett egész napon át iszonyatos zajt keltve. Csak nappal kutattunk, heteken, hónapokon át elfásulva, egyhangúan “vasaltunk”. Havonta egyszer kellett Bécsbe felmenni demagnetizálásra. Ilyenkor beálltunk egy zsilipszerű kamrába és az egész hajót ellepte a sok elektromos kábel...”

Biczó Sándor Baja, Czirfusz utca 53, szám alatti lakos is részt vett a mentesítési munkálatokban. Ő így emlékszik vissza ezekre az eseményekre.

“1944-ben kaptam behívót az I. folyamőr zászlóaljhoz, ahol elsőtisztként, majd zászlóalj-parancsnokként az volt a feladatom, hogy rögzítsük a Dunába dobott mágneses aknák leesési helyét és lehetőség szerint hatástalanítsuk azokat. Az én megfigyelési területemen áprilistól kezdve rendszerint minden hónap 4-én történt az aknák ledobása. Minden alkalommal két repülő érkezett alacsony siklórepüléssel. Dobás után felzúgtak a motorjaik és eltűntek a térségből. Egy-egy akna 4-5 méter hosszú, körülbelül 40 centiméter átmérőjű szivar alakú henger volt, benne 5-6 mázsa robbanóanyag és az időzítő szerkezet. Az akna a Duna medrében feküdt és várta a beállítás szerinti áldozatát. Tapasztalataink szerint ugyanis az aknákat a hónap 1.-27. napja közül valamelyikre beállították, ezen belül a felette elhaladó 1.-7. hajó valamelyikére aktiválódtak. Mágneses elven működtek, vagyis a Föld mágnesessége miatt magnetizálódtak a vasból készült hajók, az aknák belsejében pedig teljes hosszukban rézhuzalból készült tekercs volt, amelynek vezetékei kapcsolódtak az időzítő- és gyújtókészülékhez. Az akna felett áthaladó hajók mágnesként hatottak a réztekercsekre és áramot indukáltak. Ez az áram akkor hatott, ha éppen arra a napra volt időzítve az akna és 1.-7. hajó közül éppen a beállítás szerint haladt át felette. Az aknafigyelő őrsök személyzete hallás után határozta meg az aknák csobbanásait és másnap az észlelési pontok bemérésével, állapítottuk meg valószínű helyüket és jelöltük meg bójákkal a még használható hajózó utat. Sajnos, nem minden kormányos vette ezt figyelembe és bizony bekövetkezett a tragédia.

Az őrsök megpróbálták hatástalanítani a fenéken nyugvó aknákat ezért naponta hétszer fagerendákra kötött mágnesrudakat húztak át az aknamező felett ladikokkal. Ezt naponta hétszer meg kellett ismételni huszonhét napon keresztül az ismert variáció miatt. Az aknákat kihalászni nem lehetett, mert volt bennük egy olyan szerkezet is, amely ha az akna felett 1 méternél kisebb volt a vízmagasság, automatikusan felrobbantotta. Ugyanez történt akkor is, ha olyan helyre dobták, ahol ilyen sekély volt a víz.

Fajsz hajóállomásától Kalocsa irányában a Kovács-fokig 4 aknát dobtak. A Kovácsfoknál ledobott akna még hajnalban felrobbant, mert nem volt elég mély a víz. A hajóállomás közelébe vetett aknát még ugyanazon a napon én robbantottam fel a mögöttünk húzott mágnesrudakkal. Néhány nappal a hajóállomástól számított második aknán robbant fel és süllyedt el a Struden nevű motoros hajó, amelynek csak az árbocának felső vége látszott ki a vízből, így a felette lévő harmadik aknát minden hajó elkerülte. Időközben a Struden roncsát a Duna berakta hordalékkal és előtte is zátonyt képezett. Ebbe temetődött a fel nem robbant negyedik akna. Később, a háború után, 1945. és 1947. között az orosz dunai flotta irányításával aknamentesítést végeztek, amelyben két magyar folyamőr, Illey és Szigethy is részt vettek. Kiemelték a Struden roncsát, de a miatta képződött zátony megmaradt és benne lapult a fel nem robbant akna így nem is találhatták meg 1951.-ig, amikor is egy szokatlan árvíz elbontotta és elhordta a zátonyt, szabaddá téve a lapító aknát. Emiatt még talán nem történt volna tragédia, ha a "Dömös" kormányosa a tényleges hajózóúton halad. A magas vízállás ugyanis lehetővé tette, hogy lerövidítse a Kalocsa felé vezető kanyart. Egyenesen a Kovács-fok felé hajózott, nem is sejtve, hogy a mélyben hét éve ott várakozik a szerencsétlen hajóra a lapuló halál.”

A hajókormányos halálával fizetett a sietségért s vele együtt merült hullámsírba a mindmáig megállapíthatatlan számú áldozat. A Duna medréből még 1972.-ben is emeltek ki aknát Lágymányosnál, s bár a Hadtörténeti Múzeum munkatársai minden követ meg mozgattak, hogy mementóként megmentsék az utókor számára, igyekezetük nem járt eredménnyel: az utolsó “uborkát” a tűzszerészek megsemmisítették.

Nekünk pedig megmaradt a kínzó kérdés: valóban az utolsó lehetett?

(Folytása következik!)

(A szerző szíves engedélyével)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.